Ki vagyok én? Teszem fel a kérdést minden egyes nap amikor kikelek ágyamból és újból amikor visszafekszem rá az éjszaka eljöttével. A választ azóta sem találom. Huszonnegyedik életévem derekán járok, így szerintem kellő aggodalommal élek magamban a megválaszolatlan talányommal. Persze természetes, hogy az ember nincs tisztában önmagával akár még halála időpontjában sem, de az én történetem teljesen más. Van egy titkom amit csak kevesen tudhatnak és azok sem érthetnek, hisz nem tudják átérezni azt a kétségbeesést amit minden éjszaka vagy éppen nappal átélek.
Olyan négy éves lehettem amikor a kellemes idilli otthonomból szétvert roskadozó fészek lett. Magam sem tudom, hogy történt, mivel kicsi voltam, így nem emlékszem. Ami megmaradt egyedül a fájdalom ami mindig körülölelt, a rettegés, az aggodalom és a tudat, hogy nem tehetek semmit. Felemésztett a hely amit oly sokan édesnek becéznek és nem maradt más belőlem csak szilánkok. Személyem szilánkokra bomlott és nem volt ember ki újra összerakjon. Ezt akkoriban senki sem vette észre. A sebet amelyet bennem ejtettek eltitkoltam. Elzártam lelkem legmélyére és eldobtam a kulcsot, hogy többé ne is lássam.
Később szakadozott személyiségem elkezdte összerakni magát, de a végeredmény teljesen más lett, mint azt bárki is várta.
Nagyjából a középiskolai éveimre megjött az eszem. Ekkor történt a bizonyos összeállás is. Szereztem barátokat, sőt még szerelmes is voltam párszor. Kellemes és gondmentes időszak volt az. Gondolták volna mások, a kívülállók, de nem én. Számomra az az időszak sem volt jobb, talán még rosszabb érzésektől fojtogatva keringtem a világban, mint kiskoromban a kezdetek kezdetén. Depresszív lényemet azonban hamar elfeledtettem társaimmal és feléjük csak az üde és jószívű felem vagyis inkább álarcom mutattam. Elhitték e? Itták, mint a tejet vagy, mint Jézus vérét az apostolok. Zseniális voltam a színjátszás területén ez tagadhatatlan. Legalábbis azt hittem, mígnem találkoztam vele. Az illetővel ki sötét igéző szemeivel átlátott hazug leplemen átégetve azt rajtam. Honnan tudta? Miért ismer ennyire jól? Hiszen soha életünkben még csak egy szót sem váltottunk, vagy talán tévednék?
Miután befejeztem tanulmányaimat a közép szintű oktatási intézményben utam az egyetem felé irányított. Lelkemnek azonban más tervei voltak. Nem akart tovább sínylődni egy kopott padban, vagy az egyetemi tanárok unalmas beszédeit hallgatni. A drága megfoghatatlan bennem arra vágyott, hogy szállhasson. Ha indokot keresnék miért tehetném meg azt mondanám, miért ne. Ők akiket kisded koromban oly nagyra tartottam csalódást okoztak nekem. Számítana egyáltalán ha viszonoznám a szívességet? Erősen kétlem. Ami egykoron így volt, az mostanra sem változott meg.
Szívem jobb volt és eszem és intelligenciám gyarapításáért küzdött. Engedtem neki, de az a kis valami ami annyira kifelé húzott a szürke hétköznapokból már nem tudott szűnni, bármennyire is próbáltam csitítani, csak egyre hangosabb lett.
Egy nap aztán kollégiumi szobám ajtaján kopogás zaja hallatszott. Döbbenten álltam az ajtóban amikor megtekintettem a személyt kitől már 5 éve rettegtem. Sötét szemei nem fakultak, erősebb lett vonzerejük. Ruhái akár mintha temetésről jött volna vagy menne. Haja sötétszürkén világított a folyosó félhomályában. Csapzott volt, szél fújta, de mégis tökéletes, akárcsak a férfi maga. Mosolya még mindig zavaró és egyben zavarba ejtő. Semmit sem változott. Talán csak magasabb lett. Értetlenül bámultam vigyorgó képébe és már azon voltam, hogy rácsapom az ajtót amikor megszólalt.
Rég találkoztunk, galambom. Azóta jobban megy sorsod? - mondta szenvedélyes gúnnyal, majd folytatta a csipkelődést. -Oh, nem kell mondanod semmit. Hiszen az arcod mindent elmond. - simított végig állam vonalán. -A repedezett, savanyúságtól ékeskedő száj, a láthatatlan folyadéktól sokszor megszabadított orr, a beesett karikás szemek amik gyűlöleted felém irányítják és az összeesett, szánalmas, de egyben bosszús aura ami körülleng. - mért végig kommentálva kinézetem.
Befejezted, MinGyu? - morogtam rá a kilincset szorongatva. - Az, hogy nem kedvellek még mindig fennáll, szóval nyögd ki, hogy mit akarsz, vagy menj el! - utasítottam az illetéktelenül jelenlévőt, hogy kívül tágasabb.
Ácsi-ácsi. Nekem nem úgy rémlik, hogy ne kedvelnél. - közeledett felém, mire unott arccal vágtam pofán.
Akkor rosszul emlékszel. Nyögd ki végre mit akarsz! - parancsoltam rá felbőszülve.
Még mindig kifejezetten imponáló vagy amikor dühöngsz, ennél már csak egyféleképpen lehetnél jobb és én épp emiatt jöttem. - fogta meg kezem.
Lehet, hogy átlátsz a falaimon túlra, de esküszöm ha tovább rabolod az időm olyat csinálok veled ami után a napvilágot se észleled többet. - fenyítettem.
Rendben. - egyenesedett ki, komoly kiállással tekintve rám. - Megértettem. Nálad a sármőr nem jön be. Ahogy mondtad. Én mindig is tisztában voltam a hazugságaiddal és emellett érdekelt az igazi valód és indokaid. Tudom, hogy nem emlékszel rá, de annak idején többször is találkoztunk egymással nem taníttatási szempontból. Aztán tegnap egy év után eljöttél hozzám, megkerestél és arra kértél, hogy jöjjek el érted.
Mégis miről hadoválsz itt nekem össze-vissza? - hitetlenkedtem.
Mindketten tudjuk miről van szó. Nem szeretnél beszélni róla? - aggodalmat sugárzó teste elgondolkodtatott. Megadtam magam és beengedtem.
A kanapén ülve kezdtük el boncolgatni a témát. Magam sem tudtam miért vagyok hajlandó megosztani az egyik legnagyobb titkom valakivel akivel még csak jóban sem vagyok, de szervezete jelei olyan rémültek és nyugtatóak egyaránt. Elmondtam neki mindent amit csak tudni akart. Nem volt tolakodó. Ha úgy látta egy-egy kérdése túl intim bocsánatot kérve tért a következőre. Kíváncsisága és nyugtalansága olyan szívmelengető volt számomra. Senkit, egy embert a világon sem érdekelt még úgy a magam problémája, mint őt. Nem értettem mi miatt foglalkoztathattam őt ennyire, de valahogy boldoggá tett, hogy úgy éreztem valaki törődik velem.
Elmesélte a közép intézményen kívüli találkozásainkat és azt milyen voltam akkor és mit gondolt rólam általában.
Elmondása szerint első alkalommal az utcán találkoztunk egy téli éjszaka. A levegő hűvös volt, az emberek lehelete ködként szállt előttük. Mindenki akinek volt egy csepp sütnivalója is nagy bundában vánszorgott haza még a nagy sötét előtt. MinGyu azonban nem tartozott a normális emberi lények közé. Szeretett az éjszakában az árnyak sokasága közt sétafikálni, amikor senki sem zavarja szelleme kibontakozásában. Aznap éjjel is az utcák között tengette az órákat amikor rám talált. Azt hitte meghaltam. Testem fagyott volt, mint a jég; bőröm hófehér, leheletnyi ruhával takarva el valóm. Mit tehetett mást ellenőrizte életfunkcióimat, s miután azt tapasztalta még zubog a vér ereimben hazavitt. Hazavitt magához, mivel nem tudta hol lehet otthonom, vagy egyáltalán van e olyanom. Amikor felébredtem részletezés nélkül maradjunk annyiban kacérkodni kezdtem vele, rémítő dolgokat suttogva fülkagylóiba. Aztán elárulva adataimat neki hagytam el lakását enyhén zilált állapotban. Rákövetkező nap a suliban láthatott viszont, egy teljesen másik idegállapottal. Akkor rájött. Nem volt hülye srác. Nem mintha a többiek azok lettek volna. Napok elteltével újra összefutottunk hasonló helyzetben az elsőhöz. Ezek után sokszor megesett, hogy késő esti óráit az én társaságomban töltötte furcsa dolgokat művelve velem karöltve. De hogy tisztázzuk. Nem volt közöttünk abszolúte semmi! Ezt kijelenthetem.
Felmerül a kérdés mégis hogyan lehetséges az, hogy velem volt annyi időn át és én nem emlékszem semmire?
"Ki vagyok én? Teszem fel a kérdést minden egyes nap amikor kikelek ágyamból és újból amikor visszafekszem rá az éjszaka eljöttével. A választ azóta sem találom."
Kiskoromban szétrombolták a idilli képet fejemben, a csodavilágomat ahol minden boldog, békés, barátságos és kedves. Személyiségem szétfoszlott és egy űr tátongott lelkem üregében. Amikor szocializálódáshoz közelebbi állapotba kerültem a második iskolámban nagyjából 15 évesen jellemem újra testet akart ölteni. Sikerrel. Egy dolog azonban titokban maradt. Mindig is tudatában voltam, csak nem akartam elismerni. Tagadtam és azt akartam más is tagadja. Ha nem látnak, ha nem ismernek nem jöhetnek rá. Kerültem mindenfajta őszinte kapcsolatot amire emberekkel csak képes lehettem. Ő mégis leleplezett... ugyanis ő rájött amire mások hosszú évekig nem.
Jellemem visszaszerzésével úgy hittem vége szakad a sanyarú létemnek és minden visszatérhet oda ahol 4 éves korom előtt volt. Tévedtem. Bár lényem visszafogadta az elveszettem, de a sok kíntól ami időközben érte azt a bizonyos szakadozottat, mint tartják ha valami eltörik bármilyen erősen is ragasztod sohasem lesz olyan, mint a törés előtt. Alaptermészetem szétosztódott fejemben és lassan már 10 éve élek úgy, hogy nem vagyok tisztában azzal élő szervezetem mikor hol van és mit csinál.
Őrült lennék? Semmi kétség. Beleőrültem a világba amely belém fojtott mindent, összezúzta pszichémet és életem. Az egyetlen dolog amiben multiplex személyiségzavarral küszködő énjeim egyet értenek az az, hogy nem akarom ezt tovább csinálni.
Csendben hallgattam vendégem mondanivalóját és közben elmerengtem a múltamat átölelő tudatlanságon. Egy gyengéd érintésre lettem figyelmes, így tértem vissza gondolataimból.
Szeretnél csatlakozni? - bizakodó ábrázata meggyőzően hatott, bár fogalmam sem volt mit várhat tőlem.
Mégis mihez? - kérdeztem végül rá. Válasza okot adott arra, hogy azt feltételezzem jól megleszünk. Persze ez már a torzult személyiségem véleménye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése